A jubileumi ünnepség – az egykori templomszentelési alkalomhoz hasonlóan – keresztelővel vette kezdetét. Mihácsi Lajos Jn 3,16 alapján tartott rövid prédikációjában arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy a hálaadó ünnepek nem a falakba beépített kövekről, hanem mindig az életről szólnak.

Ezt követően Szemerei János a meghívón szereplő igét (Józs 5,15) magyarázva elmondta: A templom nem a liturgiától, nem a püspöki áldástól lesz szent, hanem attól, hogy Isten megtiszteli a jelenlétével. A püspök hozzátette: „Isten az, aki a dolgokat a helyükre teszi. Aki kísért, őrzött bennünket. Aki az örök értékek felé irányítja a figyelmünket.”

Ezek után a közgyűlésen – amelyet a gyülekezet énekkarának szolgálata vezetett be – dr. Kiss Jenő nyelvészprofesszor adott áttekintést az egyházközség történetéről. Vadosfa kiemelt szerepet töltött be az evangélikusság történetében, hiszen kiválasztott, artikuláris hely volt száz éven át. Emiatt kapta a „Rába-közi lutheránus katedrális” nevet. A településnek az idén száz éves épület már a harmadik temploma. Az elsőt 1911-ben le kellett bontani, mivel életveszélyessé vált. A professzor a következő szavakkal zárta beszámolóját: „A megemlékezés sosem a múltnak szól. Mindig a jelennek, hogy segítsen a jövőt alakítani. Jelentősége abban a példában rejlik, amelyet eleink hagytak ránk: hogy nehéz időkben is lehetséges megőrizni a hitet, a reményt, a hűséget.”

Mihácsi Lajos a jubileumra történt felújításról tájékoztatta a templomot megtöltő hallgatóságot, és megköszönte a kapott segítséget és támogatást. Köszöntőt mondott Mészáros Tamás kerületi felügyelő, dr. Gimesi Szabolcs soproni egyházmegyei felügyelő és Pőcze István nemeskéri lelkész.

Az ünnepi istentisztelet folytatásaként került sor az orgonahangversenyre, amelyen Wagner Szilárd soproni iskolalelkész szólaltatta meg a templom hangszerét. Majd zárásként Mihácsi Lajos megnyitotta az Istennek szentelt falak között kialakított, a gyülekezet történetét bemutató kiállítást, amely egész évben látogatható lesz. Végül az ünneplők népes serege, akiket a zord időjárás sem tántorított el, a szabadban felállított sátor alatt élvezhette a vadosfai közösség vendégszeretetét. (Adámi Mária)

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (Jn 3,16)

Kedves Cedric, kedves Szülők, Keresztszülők, rokonok, ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Hosszú hónapok, sőt talán már egy éve is készülünk erre a mai ünnepi alkalomra. Jól tudjátok, hogy éppen ma 100 esztendeje hasonló ünnepség színhelye volt ez a templom. Akkor az elkészült új templom szentelésének ünnepe, ma pedig a hálaadásé a 100. évfordulón.

Az emlékek között kutatva került kezembe egy kis könyvecske, amelyben olvashattam a 100 évvel ezelőtti hálaadásról. Azok, akik ott lehettek, bizonyára sohasem felejtették el azt, és életük végéig emlékeztek mindarra, ami ott történt s hangzott. Oly sokan voltak, hogy mindenki be sem fért az új templomba, és annyi csodálatos mozzanata volt annak az ünnepnek!

Az 1912. február 28-án történt első kapavágást követően még ugyanazon év október 10-én készen állt ez a templom. Talán nem véletlen, hogy a felszentelés idejét november 10.-ére, reformátorunk – Luther Márton – születésnapjára tűzték ki. És azon a napon is volt keresztelő, mint ahogyan ma is. Hiszen a hálaadó ünnepek nem a falakba beépített kövekről, hanem mindig az életről szólnak. Arról, hogy Urunk milyen csodálatosan működik, és Ő az életre vezető utat mutatja. A habarccsal összekötött kövekből épült templomban Krisztus szeretete által egybekötött „élő kövek” mondhatnak dicséretet az élet Urának. Aki megtartotta gyülekezetét, Aki számtalan ajándékával örvendezteti meg övéit.

Urunk ajándékának örülhet ma a Kovács - Langer család is a gyülekezet ölelésében. Örül és hálát ad gyermekükért, akit elhoztak ide, hogy a keresztség szentségében és áldásában részesüljön. S örül a gyülekezet, hogy újra gyermekek hangja tölti be a templomot.

Kedves Testvéreim! Ti is úgy vagytok itt, hogy Manuela gyökerei itt erednek. Bár jelenlegi lakóhelyetek távolabbra esik Vadosfától, de Mihályiba is gyakran visszajöttök. Nemcsak a szülői ház, hanem a vadosfai templom emléke is él benned. Egykor, Manuela keresztelőjén is János evangéliumából hangzott az ige, Jézus szava, hogy „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” (Jn 14,27). Most pedig gyermeketek keresztelőjén a Szentírás közepét, az egyetlen mondatba összefoglalható lényeget választottam, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”. Ha erre gondoltok, ha Cedric-kel elmentek majd istentiszteletre, minden alkalommal hallani fogjátok ezt az igét. És akkor az édesanya vagy az édesapa elmondhatja: „Kisfiam! Ez az ige hangzott a te keresztelődön is!” És emlékezni fog rá ő is. Az igére is, és Istennek arra a megmagyarázhatatlan, megérthetetlen és meg nem érdemelt szeretetére, amellyel szereti őt is.

Amikor eljöttetek, hogy megkereszteljük ezt a gyermeket, ez vezérelt titeket. Adni valamit neki, olyat, ami az egész életét meghatározza. Olyat, ami értéke nem korfüggő, hanem mindenkor ugyanaz. Mai értékválságos időnkben olyan gyakran változnak az értékek, az árfolyamok, de Urunk szeretete örök. Kell-e ennél jobb hír ebben a gondokkal és sokszor borzalmakkal, tragédiákkal terhelt világunkban? Adhat-e bárki is ennél többet, mint amit Urunk adhat?

Hálás a szívetek e gyermekért, s nemcsak az ő, hanem az egész család életét is Urunk kezébe tehetjük le. Aki hív, aki elfogad, aki szeretetével átölel. Hatalmas szülői feladatotok van testvéreim! Nemcsak enni adni kell, nemcsak felruházni kell, hanem Krisztushoz vezetni is. Könyörögjetek azért szüntelenül Istenhez, hogy adjon erőt szülői feladatotok elvégzéséhez. S szüntelenül imádkozzatok – szülők, keresztszülők s imádkozzon az egész gyülekezet, hogy Isten Szentlelke ébresszen élő hitet e kisgyermekben. Isten annyira szeret titeket is, hogy egyszülött Fiát tiértetek is adta. S Ő az, aki fellobbanthatja, és ébren tarthatja benne a hit lángját. És ha hisz, akkor Urunk ígérete szerint nem veszik el, hanem örök élete lesz!

Hisszük és valljuk, hogy Istenünk megteheti ezt! Majd évek múlva, amikor Cedric nagyobb lesz, s eljön újra ebbe a templomba is, büszke örömmel fogja mondani: „Engem is itt kereszteltek, mint édesanyámat! Én is Istené vagyok!” S meg fogja tapasztalni élete folyamán, hogy Isten szeretetétől soha, semmi el nem választhatja.

Kedves Testvéreim! Ezt a szeretetet, ezt a békességet éljétek át, és ez tartson meg titeket az egymás iránti szeretetben, s a Krisztus Jézusban való hitben.

Ne feledjétek tehát soha, amint hangzott is, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Kedves testvéreim! Ünnepetek a gyülekezet ünnepe is. Hálaadásotok a gyülekezet hálaadása is. Adja Isten, hogy soha ne halkuljon el bennetek a hála szava, Urunk megtapasztalt szeretetéért. Ámen.

Dr. Kiss Jenő  visszatekintése az ünnepi közgyűlésen 

Visszatekintés a Vadosfai Evangélikus Egyházközség 1912 és 2012 közötti

történetére (a vadosfai evangélikus templom megépítésének centenáriumán)

Vadosfa, 2012. XI. 10.

Főtisztelendő Püspök Úr! Tisztelendő Lelkész Urak! Tisztelt Vendégeink! Kedves emlékező és ünneplő Gyülekezet!

100 évvel ezelőtt, 1912-ben, e templom építésének évében Magyarország ─ az Osztrák-Magyar Monarchia részeként ─ egy korábban példátlanul gyors ütemű civilizációs fejlődés 5. évtizedében járt. A magyarság gyarapodó, gazdagodó időszakát élte, növekedett lélekszámban, tekintélye s politikai értelemben vett érdekérvényesítő képessége is számottevő volt. Bár bizonyos aggasztó jelek mutatkoztak az európai nagypolitikában, senki sem tudhatta, hogy 2 év múlva, az I. világháború kitörésével véget ér nemcsak a boldog békeidőknek nevezett korszak, de bekövetkezik az, ami a magyarok számára elképzelhetetlennek tűnt: a nyolc év múlva szentesített trianoni békediktátummal tragikus és kínosan csúf véget ért a történelmi Magyarország. De ne szaladjunk ennyire előre!

Ennek a mostani templomnak az elődje egy 1734-ben épült s úgyszintén nagy templom volt. Kérdezhetnénk: miért itt, miért éppen Vadosfán, ebben a korábban is kis faluban épült az itteni evangélikusok szerény számához képest hatalmas templom? A válasz ez: 1681-ben a soproni országgyűlés kimondta, hogy az akkori Nyugat-Magyarországon (amely jóval nagyobb volt a mainál, hiszen ezer éven át a ma Burgenlandnak nevezett terület is idetartozott), tehát ezen a nagy területen az evangélikusoknak csak négy településen lehetett templomuk. Vadosfa volt az egyik. Hogy a 800 (!) személy befogadására alkalmas templom elkészülhetett, az az akkori Sopron vármegyei, mindenek előtt pedig a rábaközi hívek egyházhűségének és áldozatkészségének köszönhető. Ekkor és így lett a kis Vadosfa a rábaközi evangélikusok hitéleti központja, ahova kb. negyven faluból ─ tehát nem csak a szomszédból ─ jártak a hívek.

A templom 1911-re életveszélyes állapotba került. Az egyházközség közgyűlése új templom építése mellett döntött. Máig hatóan példás volt  (betűrendben mondom) Gyóró, Kisfalud, Magyarkeresztúr (akkor még Tót-Keresztúr), Mihályi, Potyond, Vadosfa és Zsebeháza  gyülekezeti tagjainak a hozzáállása, áldozatkészsége és áldozatvállalása. Az első kapavágás 1912. február 28-án volt, az első téglát március 19-én helyezték el, s a megszakítás nélkül folytatott építőmunka eredményeként ugyanazon év október 10-ére készen állt az új templom, a mi templomunk, amelynek jubileumát most ünnepelhetjük.  

A templom a maga valóban szép kivitelezésében gyorsan ismertté vált, s nem véletlen, hogy „rábaközi lutheránus katedrális”-ként kezdték emlegetni ─ nyilván azért is, mert az evangélikus templomok erre felé nem szoktak kiugróan nagyok, szemet szúróan látványosak lenni. 1913-ban joggal írta az akkori lelkész, László Miklós: „Gyülekezetünk minden tagját örömmel és büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy Istennek dicsőségére ilyen szép, ilyen hatalmas hajlékot emeltünk, amely bizonysága lesz a késő utódok előtt is [hozzáteszem: tehát mi előttünk is!] annak, hogy a harmadik templomnak építői hitbuzgóság és áldozatkészség tekintetében méltók voltak apáikhoz […] Legyen ez a templom […] hirdetője évszázadokon át a lelkiismereti szabadságnak, megszentelt helye Isten lélekben és igazságban imádásának, nevelője a valláserkölcsi életnek, erősítője a hazaszeretetnek ─ Istennek dicsőségére!”

1912-ben 2606 evangélikus egyháztag volt a hét faluban! Nem csoda, hogy a templom  fölszentelésének napján ─ november 10-én, tehát pontosan 100 évvel ezelőtt ─ sokan nem fértek be a templomba. Az új templomot fölszentelő Gyurátz Ferenc püspök dicsérte a hívek „firól fira szálló örökség”-ét, az „alkotó erejű hitbuzgóság”-ot, a templomépítést segítő áldozatkészséget. Payr Sándor, a neves egyháztörténész azt mondta: „íme kész a szent emlék, mely a késő unokáknak is hirdetni fogja az apák erényét”. S hozzátette: „Őseink nehéz viszonyok között nem csak megépítették templomaikat, hanem buzgón  látogatták is”.

Amikor az elmúlt száz évre emlékezünk ─ unokákként, déd- és ükunokákként ─, tisztelettel gondolunk elődeinkre. Mert van miért. Tudjuk persze, hogy a világ közben nagyot változott. Számos jó változás, a szinte elképesztő technikai előrehaladás mellett azonban nem kevés negatív jelenséggel is találkozunk ─ nem csak nálunk, szerte a világon. A már említett „boldog békeidők”-et felforgató háborúk,  rendszer- és ideológiaváltások ugyancsak próbára tették a magyarságot, amely a 20. század nagy vesztese volt. A magyarországi kereszténység Rákosiék hatalomátvétele után az állampolitika rangjára emelt egyház- és vallásellenességgel, újabban pedig a terjedő újpogányság sokféle formában jelentkező támadásával kénytelen fölvenni a harcot.  Néven nevezve: a közömbösség és a közöny eluralkodása, az élet szolgálat-jellegének elfeledése, az önmegvalósítás kultusza, az önzés, a pénz mindenek fölé helyezése, a gyakran önpusztító életvitel egyre jobban kikezdi, gyengíti, bomlasztja és rombolja a közösségeket, a családokat is. Információk és dezinformációk, hírek és álhírek már-már kiismerhetetlen lavinájában fuldoklunk, sokan sajnos mindenféle lelki iránytű és józan tájékozódás nélkül, többnyire nem ismerve ki magukat a valóság, az igazság és a hazugságok, félrevezetések kusza szövevényében. Egyre inkább érezhetők az elsősorban az imént említett okok miatt bekövetkezett általános népességfogyásnak a jövőt közvetlenül is befolyásoló negatív következményei. Látjuk, érzékeljük a gyülekezeti tagság zsugorodását is, melynek nemcsak a népességfogyás, az elvándorlás, gyülekezeti tagok máshova kerülése az oka, hanem bizony az Istentől, az evangéliumtól, az egyháztól való elfordulás is.  Gondoljunk arra, hogy 1912-ben ─ mint említettem ─ 2606  evangélikus egyháztag volt a vadosfai egyházközség hét falujában ─ manapság pedig harmada sincs! S ez a nagy fogyás elsősorban az utóbbi 7 évtizedben következett be. Annyian sem vagyunk ma már, hogy megtölthetnénk ezt a templomot.

1910-ben mintegy 300 evangélikus tanuló járt iskolába, 1940-ben is még 272-en voltak. Amíg nagy számban voltak hittanos gyerekek, volt segédlelkészi állás is a gyülekezetben. 1975-ben azonban a csökkenő gyermekszámra való hivatkozással megszüntették. Az elmúlt 100 évben 2.882 fiatal konfirmálkodott ebben a templomban. Számuk sokáig magas volt. Mindez a múlté. Sőt! 2011-ben az egyházközség több évszázados történetében kirívó negatív újdonságként ─ tudniillik konfirmandus hiányában ─ nem volt konfirmáció (1983-ban a konfirmációs életkor 13 évre emelése, s nem konfirmandushiány miatt maradt el)! S ha az utóbbi öt év adatait összesítjük s elosztjuk a hét falura, kiderül: mindegyik falura minden évben csak 1 konfirmandus jut (1955-ben, amikor a mi évjáratunk tagjai konfirmálkodtak, még 32-en voltunk). Jövőre összesen négy konfirmandus lesz, tehát „fél konfirmandus” jut egy falura. Esküvő 1912-ben annyi volt, hogy elosztva minden hétre jutott volna egy. Idén eddig 105 napra jutott 1 esküvő. 1983-ban és 2011-ben nem volt esküvő. Keresztelésre 1912-ben átlagban 4.5 naponként került sor, az idei adatok szerint 35 napra jut 1.  Ne kerteljünk: riasztó adatok!

Hálás emlékezésünk kíséretében hangozzanak el azoknak a nevei, akik összgyülekezeti lelkészként szolgáltak az elmúlt száz esztendőben: LÁSZLÓ MIKLÓS (1905─1917 között, tehát 12 éven át, ebből 5 évig már az új templomban tartott egyházi alkalmakat),  BÖJTÖS LÁSZLÓ (1918─1953 között, tehát 35 éven át), SÜMEGHY JÓZSEF (1953─1997 között, tehát 44 éven át, de mert kisfaludi segédlelkészként 1945-től szolgált már, a maga több, mint fél évszázados lelkészi szolgálatával a leghosszabban szolgáló lelkész az összgyülekezet hosszú történetében), RÁC DÉNES és RÁC DÉNESNÉ (1997─2007 között, tehát  10 éven át) és MIHÁCSI LAJOS (2007-től, egy év megszakítással) végezte, illetőleg végzi gyülekezeti szolgálatát.

A Nyugat-dunántúli evangélikus egyházkerület történetét feldolgozó könyvből idézek két mondatot: „Sümeghy [József] lelkész hosszú szolgálati ideje alatt nagy társadalmi változásokat ért meg hazánk, s hatása mélyen érintette gyülekezeteinket is. Lélekszámuk a gondos lelkipásztori munka ellenére is számottevően csökkent, de ennek ellenére is folytak építkezések, renoválások, amelyek a lelki erősödés alkalmainak biztosítására hivatottak” (II, 558). Aki nem volt részese, nem is tudja, hogy a prózai megfogalmazású, semleges sorok mögött milyen ok-okozati összefüggések húzódnak meg. Mi, idősebbek jól emlékszünk a Rákosi- és a Kádár-rendszernek a valláshoz és az egyházakhoz való viszonyulására, az akkori légkörre és intézkedésekre, a hittanoktatás különböző módszerekkel folytatott visszaszorítására, a templomba járásról való leszoktatás változatos módozataira. Ám hogy annak idején, a megfigyelések, a különböző kényszerítések világában Böjtös László és Sümeghy József belül mit élt át, csak ők tudnák megmondani. Ehhez a korhoz kötődő szomorú esemény volt,  hogy Vadosfáról, felesége szüleinek a lakásáról hurcolták el Böröcz Sándor evangélikus lelkészt, akit ─ miután hazatért éveken át tartó, kényszermunkával súlyosbított szibériai fogságából ─ kizártak az egyházi szolgálatból.

Ezeknek a tényeknek az ismeretében még inkább hálával gondolunk ezen időszak lelkészeire, akik bizony nem ritkán sanyarú körülmények között, mégis tántoríthatatlan hűséggel és odaadással végezték szolgálatukat a jó hír, az evangélium hirdetőiként s a szeretetközpontú minőségi élet követendő eszményének közvetítőiként.

Jó emlékeznünk arra, hogy bár nem kevés nehézség árán, de volt templom-, illetőleg imaházépítés: Zsebeházán 1951-ben, Potyondon 1964-ben, Magyarkeresztúron 1996-ban, Kisfaludon 1997-ben. S  templomfelújításra került sor Vadosfán 1981-ben és idén, Mihályiban 1989-ben és idén, Zsebeházán pedig 2003-ban.

Szívesen emlékezünk az egyháztagok nagy részének hűségére, a helyi egyházi közügyekben ─ például bárminémű tisztségviselőként: gondnokként, felügyelőként, presbiterként, orgonistaként  ─ való tevőleges közreműködésére,  a templomépítések és -felújítások, illetőleg a rendben tartás során tanúsított munkájára, segítségére, és arra, hogy amikor a szükség úgy hozta, adakoztak és adakoznak is. Ahogy tették az elmúlt hónapokban is, amikor a templomnak a jubiláris felújításáról volt szó. Jó volt hallani, hogy többen is megfogalmazták: „ha eleink képesek voltak templomot építeni, szégyen volna, ha mi 2012-ben a felújításra sem volnánk készek és képesek!” Az előzetes várakozásokat fölülmúló adakozás ─ a befizetett, átutalt pénz meghaladja a 6 millió forintot ─, s a felújítás munkáiban való ismétlődő személyes részvételek ékesen bizonyítják,  hogy ahol a szív megnyílik, ott megjelenik az önzetlen segítés is. Nem volt hiába eleink példája! Maradjon így a jövőben is, nehogy érvényes legyen a Sütő András erdélyi írótól a kisebbségi helyzetben lévő, asszimilációtól fenyegetett magyar nyelvvel összefüggésben megfogalmazott intő mondat: „Mit használ a vaknak, ha az apja látott?” Igen, ne csukjuk be a szemünket, maradjunk látók minden értelemben!

Nem tudunk ebbe a templomba több-kevesebb megilletődés nélkül belépni. A falak őrzik elhunyt szeretteink emlékét is. És ideköt bennünket, ideköti emberek ezreit a számos fölemelő, léleksimogató pillanat, óra, ünnepélyes alkalmak sora, s mindenek előtt az istentiszteletek, mert azok mindig ünnepi alkalmak is, a jó hír hallásának, a lélek feltöltekezésének színterei. Szólt és szól szép hangján az orgona, szállt az ének ─ sajnos újabban egyre kevésbé száll. Mennyi jóra nevelő, megszívlelendő tanítás hangzott el! A konfirmáció napján együtt énekeltük: „Ma újra hűséget fogadok”. Sorra hangzottak el a konfirmációi igék, mint például: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben!”  Vagy: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” Ugye emlékszünk? Emlékezzünk, s ne csak most, ezekben az ünnepi percekben! Ha így lesz, akkor pontosan fogjuk tudni, miért nem lehet megilletődés nélkül belépnünk ebbe a templomba.

Tisztelt Ünneplők! A megemlékezés sosem a múltnak szól. Mindig a jelennek, hogy segítsen a jövőt alakítani. A vadosfai egyházközség elmúlt 100 évének a legfontosabb üzenete számunkra abban a példában rejlik, amit eleink örökül hagytak ránk. Hogy nehéz körülmények között is lehet és érdemes megtartani a hitet, a reménységet, a hűséget. Életemben először Sümeghy Józseftől hallottam a templomlátogatók számának folyamatos zsugorodása miatt megfogalmazott  keserű véleményét, hogy ─ idézem ─ „a templomajtókat már nem kívülről zárják be, hanem belülről”. Igen, kérdések szegeződnek lelkiismeretünknek. Például: miért nem járnak az iskolások templomba? Miért nem viszik el őket a szülők, a nagyszülők? Talán rosszat hallanának a templomban? Vagy mert a felnőttek egy része még mindig elhiszi azt az ostobaságot, hogy tudományos alapon nézve nincs Isten? Egyáltalán: miért gondolják sokan, hogy nekik nincs szükségük a jézusi iránytűre, szeretetprogramra?  Arról nem is beszélve: hogyan utasíthatnak el valamit, amit nem vagy csak felületesen ismernek?

Az elmúlt évszázadokra gondolva, eleink üzeneteként, testamentumaként azt a tanulságot fogalmazhatjuk meg ─ s ez ennek a mai szép ünnepnek akár egyik mottója is lehetne mindannyiunk, tehát a gyülekezetek és minden gyülekezeti tag számára ─, hogy miattunk nem záródhat be az ajtó! Mert mi nem zárjuk be sem kívülről, sem belülről a templom ajtaját!