Bankszámlaszámaink

Rajka és Vidéke Takarékszövetkezet: 

Vadosfa

    59500186-11094690

Gyóró

    59500186-11096609

Kisfalud

    59500186-11096582

Magyarkeresztúr

    59500186-11095952

Mihályi

     59500186-11095608

 Potyond

     59500186-11095615

Zsebeháza

    59500186-11096599

Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?
 

CENTENÁRIUM 1912-2012

Vadosfa - evangélikus templom
 
Vadosfa - evangélikus templom
Vadosfa - ev. templom

2012. november 10-én volt 100 éve, hogy felszentelték a vadosfai evangélikus templomot. Az ünnepségre való előkészületekről és az ünnepről bővebben itt tájékozódhat!






















Felhívás egy nemes cél támogatására

Dr. Kiss Jenő (Mihályi – Budakalász) 2012. június 4.
 A Vadosfai Evangélikus Egyházközség hét leánygyülekezetének (Vadosfának, Gyórónak, Kisfaludnak, Magyarkeresztúrnak, Mihályinak, Potyondnak és Zsebeházának) a tagjai templomépítő elődeikre való hálás emlékezésük nemes jeleként  elhatározták, hogy a vadosfai templom megépítésének és fölszentelésének 100. évfordulójára, 2012-ben felújítják nevezetes templomukat.

Rábaköz népének nagy része a reformáció terjedésével evangélikus lett. Az első vadosfai templom (imaház) a falun kívül állt. Az első igazi templom 1614-ben épült, ezt 1734-ben követte a második, immár nagy templom. Azért volt szükség nagy templom építésére, mert a Habsburgok protestánsellenes politikája az 1681-es soproni országgyűlésen keresztülvitte, hogy Rábaközben csak egy temploma lehetett az evangélikusoknak. Az akkori hívek egyházhűségét és áldozatkészséget mutatja, hogy 40 község lakói fogtak össze, s adakozásaiknak köszönhetően elkészülhetett a 800 személy befogadására alkalmas, kőkerítéssel körülvett templom. 1911-re azonban életveszélyessé vált, ezért a hívek ─ immár az említett hét falu evangélikusairól van szó ─ elhatározták, új templomot építenek. Példás áldozatvállalással, kitűnő szervezéssel és hozzáállással az 1912. február 28-án elkezdett munkát ugyanazon év novemberében be is fejezték, s november 10-én került sor a mindazok számára jól ismert új templom fölszentelésére, akik Vadosfára jártak vagy járnak istentiszteletre, akiket ott kereszteltek, akik ott konfirmálkodtak, akik ott tartották esküvőjüket, vagy akik vendégként, látogatóként ismerhették meg a templomot. A hívek adományainak köszönhetően új harangok kerültek az új toronyba, s beépíttettek egy modern, 1 manuálos, 11 regiszteres Angster-orgonát, amely a karzat esztétikai képét nagyban emeli. A templom a maga valóban szép kivitelezésében gyorsan ismertté vált, s nem véletlen, hogy „rábaközi lutheránus katedrális”-ként kezdték emlegetni. 1913-ban joggal írta az akkori lelkész, László Miklós: „Gyülekezetünk minden tagját örömmel és büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy Istennek dicsőségére ilyen szép, ilyen hatalmas hajlékot emeltünk, amely bizonysága lesz a késő utódok előtt is annak, hogy a harmadik templomnak építői hitbuzgóság és áldozatkészség tekintetében méltók voltak apáikhoz […] Legyen ez a templom ─ melynek sudár tornya „diadalmasan tekint szét a Rábaköz messze síkjain” ─ hirdetője évszázadokon át a lelkiismereti szabadságnak, megszentelt helye Isten lélekben és igazságban imádásának, nevelője a valláserkölcsi életnek, erősítője a hazaszeretetnek ─ Istennek dicsőségére!”

100 év telt el azóta. Elmélkedhetünk, vajon hány ezer, a templomhoz kötődő ember nem él már. Találgathatjuk, milyen sokan elhunytak, akik hosszú évtizedeken át nap mint nap hallhatták a vadosfai harangok messze hallatszó hangját. Már kevesen vannak azok is, akik még emlékezhetnek arra, hogy minden vasárnap mind a hét faluból emberek tucatjai indultak a vadosfai istentiszteletre: sokan gyalog, ritkábban szekéren, kocsin, idővel egyre többen kerékpárral. A két irányból jövő hívek (a magyarkeresztúriak, potyondiak és zsebeháziak kelet felől, a gyóróiak, kisfaludiak és mihályiak meg Mihályin keresztül, észak felől) Vadosfán találkozva ─ mint amikor két folyó egymásba ömlik ─  faluhelyen ritkán látható „embertömeggé” egyesültek. Ünnepek voltak a vasárnapok, ünnepek voltak a vadosfai templom alkalmai!

A világ nagyot változott. Számos jó változás mellett nem kevés negatív jelenséggel is találkozunk. Megdöbbentő a népességfogyás általában is, s megdöbbentő a gyülekezeti tagság megfogyatkozása is, mely utóbbinak két oka van: a demográfiai fogyás és az egyháztól való elfordulás. 1912-ben 2606 egyháztag volt a hét faluban (ma alig több, mint 900!)! Nem csoda, hogy a templom fölszentelésének napján sokan nem fértek be a templomba. A templomot fölszentelő Gyurátz Ferenc püspök dicsérte a hívek „firól fira szálló örökség”-ét, az „alkotó erejű hitbuzgóság”-ot, a templomépítést segítő áldozatkészséget. Payr Sándor, a neves egyháztörténész azt mondta: „íme kész a szent emlék, mely a késő unokáknak is hirdetni fogja az apák erényét”. S hozzátette: „Őseink nehéz viszonyok között nem csak megépítették templomaikat, hanem buzgón látogatták is”.

Eltelt száz év, elérkezett a felújítás ideje. A létszámában erősen megcsappant gyülekezetre vár a feladat, hogy ősei példáját legalábbis részben kövesse. Nem új templom építéséről van szó, hanem a meglévőnek a felújításáról. Örömteli, hogy többen is megfogalmazták: ha eleink képesek voltak templomot építeni, szégyen volna, ha mai, modern utódokként mi a felújításra sem volnánk készek és képesek! Ezzel nagyszüleink, dédszüleink emlékének is tartozunk!

Természetesen nemcsak azokra számít az egyházközség, akik ma is rábaközi szülőfalujukban élnek. Hanem arra a virtuális közösségre, gyülekezetre is, amelynek azok is tagjai, akik elkerültek szülőföldjükről, s talán alig van kapcsolatuk szülőfalujukkal, volt gyülekezetükkel. Bizonyosak vagyunk ugyanis abban, hogy egyrészt a gyökerek minden ember életében fontosak, másrészt hogy nemes ügy felkarolását akkor különösen is szívbéli kötelességünknek tartjuk, ha ezekről az ─ emlékek révén is megtartani és táplálni képes ─ gyökerekről van szó.

Minden támogatást, adományt köszönettel, hálásan fogad a Vadosfai Evangélikus Egyházközség. És szívesen lát minden elszármazottat, s nem csak a jubileumi ünnepségen!

2012. június 4. 

Kedves Testvérek!

2012. november 10-n ünnepli gyülekezetünk temploma felszentelésének 100. évfordulóját. Erre az ünnepre nagy-nagy örömmel készülünk. Az ünnepi alkalom igehirdetési szolgálatára egyházkerületünk püspökét – Szemerei Jánost – kértük fel, aki a szolgálatot örömmel vállalta el.

Gyülekezetünk elhatározta, hogy az ünnepségre felújítja a templombelsőt, amely munkálatok már meg is kezdődtek. Gyűjtést is indítottunk. Gyülekezetünk tagjai közül már eddig is sokan tettek felajánlást, valamint Alapítványunk is hozzájárul az évforduló méltó megünnepléséhez.

Várjuk a testvérek segítségét, ötleteiket, hogyan tehetnénk még szebbé ünnepünket. Minden ötletet, javaslatot szívesen fogadunk. Ha tudnak elszármazottakról, kérjük, juttassák el hozzánk azok nevét, címét és elérhetőségét is, hogy velük is felvehessük a kapcsolatot. Akik e-mail címét ismerjük, azokat minden – gyülekezetünkkel kapcsolatos – eseményről folyamatosan értesítjük.

Felmerült egy időszaki kiállítás megrendezésének ötlete is. Örömmel vesszük, ha van valakinek régi, gyülekezetünkkel kapcsolatos anyaga, amit fel tudna ajánlani arra az időre. Jó volna minél emlékezetesebbé tenni ezt az évfordulót.

Szeretnénk azt is, ha minél nagyobb körben tudnánk ünnepelni azokkal, akik bármilyen szállal is kötődnek e gyülekezethez. Ezért is kérjük, hogy felhívásunkat is terjesszék minél szélesebb körben, valamint kísérjék figyelemmel honlapunkat (http://vadosfa.lutheran.hu ), amelyet folyamatosan frissítünk.

A találkozás reményében várjuk jelentkezésüket.

Elérhetőségeink: Evangélikus Lelkészi Hivatal 9346 Vadosfa, Kossuth L. u. 13, a vadosfa@lutheran.hu ímél, vagy a 20/824 6887-s telefon.

Számlaszámaink:   Vadosfai Evangélikus Egyházközség : 59500186-11094690,

                                    Vadosfai Evangélikus Gyülekezet Alapítvány: 58900026-10018163.

 

Erős vár a mi Istenünk!

                                            Testvéri köszöntéssel: 

                                                                                               Sümeghy Péter s.k.       Mihácsi Lajos s.k.                            

                                                                                                     felügyelő               helyettes lelkész 

 

Felhívás - 100 éves a vadosfai templomunk

Mihácsi Lajos helyettes lelkész - 2012. május

2012. november 10.-n ünnepli gyülekezetünk a vadosfai templom felszentelésének 100. évfordulóját. Az ünnepségre megkezdődtek az előkészületek. Egyházkerületünk püspöke – Szemerei János – vállalta azon a napon az igehirdetés szolgálatát.

Várjuk testvéreink ötleteit is az ünneppel kapcsolatban. Kérjük, segítsenek a hívogatásban – gyülekezetünk elszármazott tagjainak, és a régi konfirmandusoknak a felkutatásában. Elérhetőségüket (lakcím, telefon, e-mail) adják meg a gondnokoknak, vagy gyülekezetünk e-mail címére is elküldhetik. Honlapunkon is rendszeresen hírt adunk az előkészületekről. 

Az elmúlt időszakban már komoly erőfeszítések történtek azért, hogy megújuljon templomunk. Amint azt gyülekezeti lapunkban is figyelemmel kísérhették, a LEADER pályázat által nyújtott támogatás, gyülekezetünk Alapítványa és jónéhány testvérünk adománya adta a lehetőséget, hogy megtegyünk néhány lépést. A több, mint 10 millió Ft-t kitevő munkálatok felemésztették minden eddigi tartalékunkat. Természetesen árgus szemekkel figyeljük a meghirdetett pályázatokat, hátha lesz újabb, amelyen újra részt vehetünk egy újabb támogatás elnyerésének reményében. Arra, hogy a 100 éves évfordulóra teljesen megújul templomunk, immár kicsi az esély. De nem torpanunk meg. Folytatjuk – ha néha csak kisebb lépésekben is – a munkálatokat.

Szeretnénk méltón ünnepelni! Legutolsó presbiteri ülésünkön a jelenlevő testvérekben az az elhatározás született, hogy önerőből elvégezzük a templombelső meszelését, és az ablakok mázolását. Nem kicsi, és nem könnyű feladat. De ha templomépítő őseink fel tudták építeni a templomot, ez a feladat nem szabad, hogy meghaladja az erőnket!

Ahhoz, hogy az elhatározáson túl az anyagi fedezet is rendelkezésre álljon, gyűjtést kezdtünk! Gyülekezetünk alapítványa is támogatását ígérte, és már ott a gyűlésen, a presbiterek közül is jónéhányan komoly felajánlást tettek.

Testvéreim! Fejezzék ki minden eszközzel azt, hogy fontos számukra a templomuk! Fejezzék ki azzal, hogy minél többen jönnek vasárnapról-vasárnapra alkalmainkra, s azzal is, hogy tudnak áldozatot is hozni érte.

Amikor ma ezeket a sorokat írom, ennek a napnak éppen ez az evangéliumi igéje:

„Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mt 12,41-44)

 

Ne feledjük, hogy mindenünk, amink van, mindazt Istentől kaptuk. S amit a perselybe dobunk, amiatt nem kell nélkülöznünk, mert Urunk százszorosan kárpótol minden szívből adott adományért.

Az adományok befizethetők a gondnokoknál, vagy a gyülekezet Rajka és Vidéke Tksz-nél vezetett 59500186-11094690 sz. számlájára.


Ünnepi istentisztelet - 2012. augusztus 20. - Vadosfa


Ezek után Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős, légy bátor és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az ÚRisten, az én istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az ÚR háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát. (1Krón. 28,20)


Keresztyén gyülekezet, ünneplő testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

 

Sajátos ünnepet ül a vadosfai gyülekezet évről-évre augusztus 20-n. Amikor ez valahol szóba kerül, egy kicsit furcsállva néznek rám. Mintha azt mondanák: „Hát nem katolikus ünnep az?”

Az „Evangélikus Élet” legújabb számában (2012.aug.19) is van egy cikk, amelynek ez a címe: „Hogyan ünnepeltek a protestánsok?” S alatta egy 1906-ból való, az erdélyi Hétfaluban megjelent cikk, amely így zárul: „… egységes nemzeti ünneppé válik azonnal, mihelyt aug. 20-ikáról más napra helyeztetik át.”

Sok-sok vita övezte e nap tartalmát. Hiszen nekünk, protestánsoknak egészen mást jelent a „szent”, mint a római katolikus egyházban. Mi ugyan a szenteket tiszteljük, de nem imádjuk! – fejezhetjük ki röviden a nézőpontok közti különbséget. Egészen más, ha az elmúlt ezer évre tekintünk, s István királynak abban betöltött szerepére, hogy ma itt élhetünk, keresztyénként. Ha másképpen dönt – vagyis ha Urunk másképpen vezérli gondolatait – mi lenne most? Beszélhetnénk-e még magyarokról, Magyarországról? Persze ez csupán elméleti kérdés, választ adni egyikünk sem tud már. Azután volt már kenyér ünnepe is ez a nap, vagy a háború után kihirdetett alkotmányé is. Valamilyen formában mindig is ünnep volt, változó tartalommal, változó ünneplési intenzitással.

Itt, Vadosfán – a falun belül is – van különbség az ünneplésben. A mellettünk levő templomban inkább István király szerepe, munkássága, történelmi tette domborodik ki minden bizonnyal az ünnepi szentmise során, míg itt a történelmet formáló, cselekvő Isten. Aki megengedte nekünk, hogy megmaradjunk hitünkben, s megtartott minket mostanig.

Amikor erre a mai alkalomra készültem, sokáig azon gondolkodtam, milyen igét válasszak. Hiszen mai ünnepünk emlékezés és hálaadás is. S amikor kinyitottam a bibliaolvasó útmutatót, a mai napra éppen az előbb felolvasott ószövetségi igét láttam meg. Hát lehet-e ennél jobban az ünnephez illő, az ünnep igazi tartalmát kifejező igét találni? Keresve se lehetne! S az ige, valamint a régmúlt események kapcsán fogalmazódott meg bennem a kérdés: mit jelent nekünk ez a hely?

A krónika írója Dávid utolsó országgyűléséről tudósít. Nem foglalkozik az idős uralkodó testi gyengeségeivel, vagy a trónöröklés körül támadt cselszövevényekkel (egyébként elgondolkodtató, hogy tegnapi igehirdetési igénk is Dávidról szólt, bűnéről és annak következményeiről, valamint Isten megbocsátásáról, s a mostani viszályok eredetéről!). Nem azzal foglalkozik, hanem arról tudósít, amit a legfontosabbnak tart, s ez Salamon bemutatása az ország színe előtt, Dávid búcsúbeszéde az ország politikai és katonai nagyjaihoz, végül fiához intézett utolsó atyai buzdítása az Úr iránti engedelmességre és a templom megépítésére. Dávid szavaiból újra kicsendül az, hogy csak egy törvényes királyság van, a dávidi, mert az Úr Dávidot és az ő házát választotta ki, hogy Izráel felett uralkodjék. Figyelmeztet, hogy az Úr csak akkor erősíti meg Salamon királyságát, ha az parancsolatait szorgalmasan megtartja (mennyire egybecseng ez István király fiához intézett intelmeivel!!). Dávid maga betelt az élettel, mert megáldotta az Úr. Ezért a maga élete példájával is inti, hogy fia teljes szívvel szolgáljon Istennek. Az országgyűlés másik nagy tanulsága az, hogy a kiválasztott király is csak ember, s távol áll személyétől minden istenítés, ami Asszíriától Egyiptomig az ókori Kelet minden monarchiájának nagy kísértése volt.

Jól tudjuk, Dávid leghőbb vágya volt, hogy templomot építsen Jeruzsálemben, de Isten nem engedte meg neki – engedetlensége miatt. Dávid most újból a templomépítésre buzdítja fiát. Figyelmeztet, hogy a templom méltóságát annak isteni eredete adja. A Salamonnak átadott tervet ugyanis Isten lelke ihlette Dávid lelkében, sőt maguk a tervek Isten tulajdon keze által írattak meg. Az Úr segítőket ad. A legkiválóbb vezető is tehetetlen, ha nincs munkatársa és segítsége. A legegyszerűbb alattvaló is felbecsülhetetlenül értékes, ha készség, bizalom és hűség él benne vezetői iránt. A vezetőt az a hit erősíti meg minden aggodalma között, hogy vele van az Úr. De nemcsak a bölcs szakemberek, papok, léviták és fejedelmek lesznek Salamonnak segítségére az építés nagy munkájában, hanem az egész nép. Az az igazi templom, amit nemcsak egyes vezetők, egyes adakozók építenek, hanem Istennek egész népe.

Tudjuk, hogy a templom felépült. S mindenünnep csodájára jártak.

Kedves Testvéreim! Ilyen vágy élt őseink szívében is, amikor elhatározták, hogy templomot építenek. S nem csak terveket szőttek, nem csak álmodoztak, hanem fel is építették. Bár már nem ez az első templomunk, de a vadosfaiak nem akartak soha templom nélkül maradni. Ha statikai problémák miatt le kellett bontani az előző templomot, nem volt kérdés, hogy hogyan lesz tovább. S míg sok templom építésének kezdő- és befejező éve között sok-sok esztendő telt el, itt a kezdés és a felszentelés ugyanabban az évben volt. Mint tudjuk – éppen 100 évvel ezelőtt.

Mit jelent ez a templom? Ahogyan sokszor hallottam, sokak számára EZ A TEMPLOM. Bizonyára megfordultak már ők is sok helyen, láttak különböző csodálatos székesegyházakat, katedrálisokat, de számukra ez a templom maradt az, amely a legfontosabb. Amelyhez annyi szállal kötődnek. Saját és rokonaik keresztelője, konfirmációja, esküvője, vagy egy-egy átélt alkalom, amely nem zárult le a templomból való kilépéssel. Ez a templom a találkozás helye. Az élő Istennel való találkozás helye. Amely elkísér egy egész életen át.

Emlékezve, és felidézve a múltat, tudjuk, hogy nem a gyűlölet, hanem éppen az aggódás, a szeretett templom féltése robbantotta ki 1751 augusztus 20-n azt a zavargást, amikor 261 évvel ezelőtt, „… az evangélikus hívek kapákkal, villákkal felfegyverkezve várták a mihályi katolikusokat, akik a Vadosfán épült kápolnájukat felszentelendő közeledtek Vadosfához. Az evangélikusok tettét igazolta az a rémhír is, miszerint a katolikusok ez alkalommal a vadosfai evangélikus templomot is magukévá kívánják tenni. Templomukat védelmezendő bocsátkoztak tehát az evangélikus hívek tettleges összetűzésbe a katolikusokkal. Fábri Gergely – aki vadosfai lelkész, majd az egyházkerület püspöke lett – csitította a felzaklatott híveit. Ennek ellenére eltávolították vadosfai hivatalából, és a németkeresztúri várbörtönbe szállították. …… A gyülekezet büntetése sem maradt el, a vallásgyakorlatot ugyan nem tiltották meg, de azt igen, hogy augusztus 20-án kinyissák az evangélikusok a templomukat.”

A templom szeretete, az ahhoz való ragaszkodás sarkallta a vadosfaiakat arra, hogy ne törődjenek bele ebbe a rendeletbe. Ezért „……. Horváth János lelkész kérvényezte, hogy szüntessék meg a rendeletet, miszerint az evangélikus templomnak az 1751. évi zavargások miatt zárva kell lenni. 1830-ban meg is érkezett a királyi leirat, miszerint István király napjának ünneplésére és a templom szabad használatára az engedélyt megadták.”

Ez, a mostani templomunk tehát novemberben ünnepli felszentelésének 100. évfordulóját. Pár éve született meg az elhatározás, hogy az évfordulóra jó lenne, ha sikerülne a teljes felújítása, hiszen az idő vasfoga már komoly nyomokat hagyott rajta. Így kezdődött el a tető felújítása, s a külső felújítás első lépése. Bár sok nehézséggel, de végül sikerült egy-egy kis lépést megtenni. Mai, válságokkal sújtott, annyi gonddal terhelt világunkban kilátástalannak tűnt a folytatás. Míg februárban, a költségvetést tervező gyűlésen „elindult a lavina”. Legalább a templombelsőt fel kell újítani – hangzott a felvetés, történt meg az első felajánlás, amelyet követett, s azóta is folyamatosan követ a többi.

„Eltelt száz év, elérkezett a felújítás ideje. A létszámában erősen megcsappant gyülekezetre vár a feladat, hogy ősei példáját legalábbis részben kövesse. Nem új templom építéséről van szó, hanem a meglévőnek a felújításáról. Örömteli, hogy többen is megfogalmazták: ha eleink képesek voltak templomot építeni, szégyen volna, ha mai, modern utódokként mi a felújításra sem volnánk készek és képesek! Ezzel nagyszüleink, dédszüleink emlékének is tartozunk!” – fogalmazta meg Dr. Kiss Jenő testvérünk a felhívást, amelyre oly sokan mozdultak meg. Elkészült a templombelső festése, s készek vagyunk a folytatásra.

Igen, ezt jelenti számunkra ez a templom! Örökség, amely kötelez. „Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős, légy bátor és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az ÚRisten, az én Istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az ÚR háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát.” Nehéz megszólalni, amikor számba veszem akár csak az elmúlt fél év történéseit is. A terv íme valósággá vált. Mert fontos a templom sokak számára. Mai, és egykori vadosfai gyülekezeti tagok számára. Mert élő kapocs az élő Istenhez.

Mi emberek oly gyakran elcsüggedünk, kishitűek vagyunk. Pedig az elmúlt évszázadok során is hányszor volt megtapasztalható Urunk áldása. Áll a templom, s készülünk a centenáriumi ünnepre. De ne csak külsőben, hanem a szívünkben is készüljünk. S ne az épület, hanem annak Istene iránti ragaszkodásunk lángoljon. Legyen élővé Isten háza. Töltse meg mindig híveinek serege. Hogy a templomunk harangja se csak a holtakat búcsúztassa, hanem a betérőket is köszönthesse. A minél nagyobb számban betérőket. A templom szépségét ugyanis nem a stílusa, nem a festése, sem nem a díszítések gazdagsága adja! Mert Isten számára a legszebb templom mindig a tele templom. Ahol harsog az ének, ahol összefonódik az imádkozók hangja. Ahol az odaérkezők vágyják az igét, és élnek az úrvacsorában felkínált szentség örömével.

Augusztus 20-a így is lehet a vadosfai evangélikusság nagy ünnepe. Ha ezt jelenti számunkra a templom. Az Úr közelségét, és a testvéri közösséget. Hiszen velünk van az Úr! Töltse el tehát büszkeség a szívünket. Nem azért, amit mi tettünk, hanem azért, amit az Úr cselekedett, és amit cselekszik ma is velünk.

Az itteni történések is az egyháztörténelem része. De az egyháztörténelem – és „minden történelem elveszíti értelmét és tartalmát, ha állandóan a visszahozhatatlan múlt felé fordul, anélkül hogy a jelennek meg tudná mutatni a jövőbe vezető utat, mely a múltnak a tanulságából adódik”. (K.Crammer). Ünneplésünk ilyen előretekintés is legyen tehát.

S hogyan hangzik az újszövetség csodálatos híradása, amely nem csak karácsony evangéliuma? Ezt olvashatjuk: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” - ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt. 1,23)

Amikor ma, 2012. augusztus 20.-n ünneplünk, ilyen hálaadás legyen mostani ünnepünk. Azért, hogy keresztyénként élhetünk ebben a világban és ebben az országban; azért, hogy Krisztus megváltottai lehetünk; azért, hogy a föld újra megadta termését, s van új kenyerünk; azért, hogy e település apraja és nagyja, itt élők és elszármazottak közösen ünnepelhetnek békességben és szeretetben; azért, hogy felekezeti hozzátartozástól függetlenül egyetértésben élhetünk. Hogy mindez valóság; nem emberi akarat és teljesítmény eredménye, hanem annak jele, hogy valóban Velünk van az Isten. Kell-e ennél több?

Ha nemcsak egymás mellé ülünk, de együtt is imádkozunk, hiszem, hogy mindez nem álom. Akkor átélhetjük a csodát, amely átível múltat és jövőt, s mi is hálát adhatunk Urunknak a minket is elfogadó és befogadó szeretetéért. Mit jelent nekünk a templomunk tehát? Az élő Isten közelségét, jelenlétét. Adja Urunk, hogy mindez, mindenkor így lehessen! Ámen. (Mihácsi Lajos h. lelkész) 


Emléklapok (1912-ből)

 vadosfai ág. hitv. ev. uj templom 1912. évi november hó 10-én történt felszentelése alkalmából.
Írta: LÁSZLÓ MIKLÓS lelkész

Emléklapok - borító
 

Meghívó a templom szentelésének 100. évfordulójára

 Meghívó kép.JPG
 

Ezt írta a "KISALFÖLD"  2012. november 09-én

 Kisalföldben megjelent cikk 2012.11.09
 
 
 

Beszámoló az ünnepségről - EVANGÉLIKUS HONLAP / Evangélikus Élet

 

„RÁBA-KÖZI LUTHERÁNUS KATEDRÁLIS” – 100 ÉVES A VADOSFAI TEMPLOM

 
 Vadosfa – A megemlékező istentisztelet mellett orgonahangversennyel és gyülekezettörténeti kiállítással ünnepelték meg a vadosfaiak templomuk felszentelésének századik évfordulóját 2012. november 10-én, szombaton. Az igehirdetés szolgálatát Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke végezte. A liturgiában Gabnai Sándor, a soproni egyházmegye esperese és Mihácsi Lajos, az egyházközség jelenlegi helyettes lelkésze segédkezett. Szöveg és fotó: Adámi Mária
„Rába-közi lutheránus katedrális” – 100 éves a vadosfai templom

A jubileumi ünnepség – az egykori templomszentelési alkalomhoz hasonlóan – keresztelővel vette kezdetét. Mihácsi Lajos Jn 3,16 alapján tartott rövid prédikációjában arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy a hálaadó ünnepek nem a falakba beépített kövekről, hanem mindig az életről szólnak.

Ezt követően Szemerei János a meghívón szereplő igét (Józs 5,15) magyarázva elmondta: A templom nem a liturgiától, nem a püspöki áldástól lesz szent, hanem attól, hogy Isten megtiszteli a jelenlétével. A püspök hozzátette: „Isten az, aki a dolgokat a helyükre teszi. Aki kísért, őrzött bennünket. Aki az örök értékek felé irányítja a figyelmünket.”

Ezek után a közgyűlésen – amelyet a gyülekezet énekkarának szolgálata vezetett be – dr. Kiss Jenő nyelvészprofesszor adott áttekintést az egyházközség történetéről. Vadosfa kiemelt szerepet töltött be az evangélikusság történetében, hiszen kiválasztott, artikuláris hely volt száz éven át. Emiatt kapta a „Rába-közi lutheránus katedrális” nevet. A településnek az idén száz éves épület már a harmadik temploma. Az elsőt 1911-ben le kellett bontani, mivel életveszélyessé vált. A professzor a következő szavakkal zárta beszámolóját: „A megemlékezés sosem a múltnak szól. Mindig a jelennek, hogy segítsen a jövőt alakítani. Jelentősége abban a példában rejlik, amelyet eleink hagytak ránk: hogy nehéz időkben is lehetséges megőrizni a hitet, a reményt, a hűséget.”

Mihácsi Lajos a jubileumra történt felújításról tájékoztatta a templomot megtöltő hallgatóságot, és megköszönte a kapott segítséget és támogatást. Köszöntőt mondott Mészáros Tamás kerületi felügyelő, dr. Gimesi Szabolcs soproni egyházmegyei felügyelő és Pőcze István nemeskéri lelkész.

Az ünnepi istentisztelet folytatásaként került sor az orgonahangversenyre, amelyen Wagner Szilárd soproni iskolalelkész szólaltatta meg a templom hangszerét. Majd zárásként Mihácsi Lajos megnyitotta az Istennek szentelt falak között kialakított, a gyülekezet történetét bemutató kiállítást, amely egész évben látogatható lesz. Végül az ünneplők népes serege, akiket a zord időjárás sem tántorított el, a szabadban felállított sátor alatt élvezhette a vadosfai közösség vendégszeretetét. (Adámi Mária)

 

Langer, Cedric Thomas keresztelésének igehirdetése az ünnepi istentiszteleten 

Keresztelő.JPG

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (Jn 3,16)

 

Kedves Cedric, kedves Szülők, Keresztszülők, rokonok, ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

 

Hosszú hónapok, sőt talán már egy éve is készülünk erre a mai ünnepi alkalomra. Jól tudjátok, hogy éppen ma 100 esztendeje hasonló ünnepség színhelye volt ez a templom. Akkor az elkészült új templom szentelésének ünnepe, ma pedig a hálaadásé a 100. évfordulón.

Az emlékek között kutatva került kezembe egy kis könyvecske, amelyben olvashattam a 100 évvel ezelőtti hálaadásról. Azok, akik ott lehettek, bizonyára sohasem felejtették el azt, és életük végéig emlékeztek mindarra, ami ott történt s hangzott. Oly sokan voltak, hogy mindenki be sem fért az új templomba, és annyi csodálatos mozzanata volt annak az ünnepnek!

Az 1912. február 28-án történt első kapavágást követően még ugyanazon év október 10-én készen állt ez a templom. Talán nem véletlen, hogy a felszentelés idejét november 10.-ére, reformátorunk – Luther Márton – születésnapjára tűzték ki. És azon a napon is volt keresztelő, mint ahogyan ma is. Hiszen a hálaadó ünnepek nem a falakba beépített kövekről, hanem mindig az életről szólnak. Arról, hogy Urunk milyen csodálatosan működik, és Ő az életre vezető utat mutatja. A habarccsal összekötött kövekből épült templomban Krisztus szeretete által egybekötött „élő kövek” mondhatnak dicséretet az élet Urának. Aki megtartotta gyülekezetét, Aki számtalan ajándékával örvendezteti meg övéit.

Urunk ajándékának örülhet ma a Kovács - Langer család is a gyülekezet ölelésében. Örül és hálát ad gyermekükért, akit elhoztak ide, hogy a keresztség szentségében és áldásában részesüljön. S örül a gyülekezet, hogy újra gyermekek hangja tölti be a templomot.

Kedves Testvéreim! Ti is úgy vagytok itt, hogy Manuela gyökerei itt erednek. Bár jelenlegi lakóhelyetek távolabbra esik Vadosfától, de Mihályiba is gyakran visszajöttök. Nemcsak a szülői ház, hanem a vadosfai templom emléke is él benned. Egykor, Manuela keresztelőjén is János evangéliumából hangzott az ige, Jézus szava, hogy „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” (Jn 14,27). Most pedig gyermeketek keresztelőjén a Szentírás közepét, az egyetlen mondatba összefoglalható lényeget választottam, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”. Ha erre gondoltok, ha Cedric-kel elmentek majd istentiszteletre, minden alkalommal hallani fogjátok ezt az igét. És akkor az édesanya vagy az édesapa elmondhatja: „Kisfiam! Ez az ige hangzott a te keresztelődön is!” És emlékezni fog rá ő is. Az igére is, és Istennek arra a megmagyarázhatatlan, megérthetetlen és meg nem érdemelt szeretetére, amellyel szereti őt is.

Amikor eljöttetek, hogy megkereszteljük ezt a gyermeket, ez vezérelt titeket. Adni valamit neki, olyat, ami az egész életét meghatározza. Olyat, ami értéke nem korfüggő, hanem mindenkor ugyanaz. Mai értékválságos időnkben olyan gyakran változnak az értékek, az árfolyamok, de Urunk szeretete örök. Kell-e ennél jobb hír ebben a gondokkal és sokszor borzalmakkal, tragédiákkal terhelt világunkban? Adhat-e bárki is ennél többet, mint amit Urunk adhat?

Hálás a szívetek e gyermekért, s nemcsak az ő, hanem az egész család életét is Urunk kezébe tehetjük le. Aki hív, aki elfogad, aki szeretetével átölel. Hatalmas szülői feladatotok van testvéreim! Nemcsak enni adni kell, nemcsak felruházni kell, hanem Krisztushoz vezetni is. Könyörögjetek azért szüntelenül Istenhez, hogy adjon erőt szülői feladatotok elvégzéséhez. S szüntelenül imádkozzatok – szülők, keresztszülők s imádkozzon az egész gyülekezet, hogy Isten Szentlelke ébresszen élő hitet e kisgyermekben. Isten annyira szeret titeket is, hogy egyszülött Fiát tiértetek is adta. S Ő az, aki fellobbanthatja, és ébren tarthatja benne a hit lángját. És ha hisz, akkor Urunk ígérete szerint nem veszik el, hanem örök élete lesz!

Hisszük és valljuk, hogy Istenünk megteheti ezt! Majd évek múlva, amikor Cedric nagyobb lesz, s eljön újra ebbe a templomba is, büszke örömmel fogja mondani: „Engem is itt kereszteltek, mint édesanyámat! Én is Istené vagyok!” S meg fogja tapasztalni élete folyamán, hogy Isten szeretetétől soha, semmi el nem választhatja.

Kedves Testvéreim! Ezt a szeretetet, ezt a békességet éljétek át, és ez tartson meg titeket az egymás iránti szeretetben, s a Krisztus Jézusban való hitben.

Ne feledjétek tehát soha, amint hangzott is, hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Kedves testvéreim! Ünnepetek a gyülekezet ünnepe is. Hálaadásotok a gyülekezet hálaadása is. Adja Isten, hogy soha ne halkuljon el bennetek a hála szava, Urunk megtapasztalt szeretetéért. Ámen.


Dr. Kiss Jenő  visszatekintése az ünnepi közgyűlésen 


VisVisszatekintés.JPGszatekintés a Vadosfai Evangélikus Egyházközség 1912 és 2012 közötti

történetére (a vadosfai evangélikus templom megépítésének centenáriumán)

Vadosfa, 2012. XI. 10.

 

Főtisztelendő Püspök Úr! Tisztelendő Lelkész Urak! Tisztelt Vendégeink! Kedves emlékező és ünneplő Gyülekezet!

 

100 évvel ezelőtt, 1912-ben, e templom építésének évében Magyarország ─ az Osztrák-Magyar Monarchia részeként ─ egy korábban példátlanul gyors ütemű civilizációs fejlődés 5. évtizedében járt. A magyarság gyarapodó, gazdagodó időszakát élte, növekedett lélekszámban, tekintélye s politikai értelemben vett érdekérvényesítő képessége is számottevő volt. Bár bizonyos aggasztó jelek mutatkoztak az európai nagypolitikában, senki sem tudhatta, hogy 2 év múlva, az I. világháború kitörésével véget ér nemcsak a boldog békeidőknek nevezett korszak, de bekövetkezik az, ami a magyarok számára elképzelhetetlennek tűnt: a nyolc év múlva szentesített trianoni békediktátummal tragikus és kínosan csúf véget ért a történelmi Magyarország. De ne szaladjunk ennyire előre!

Ennek a mostani templomnak az elődje egy 1734-ben épült s úgyszintén nagy templom volt. Kérdezhetnénk: miért itt, miért éppen Vadosfán, ebben a korábban is kis faluban épült az itteni evangélikusok szerény számához képest hatalmas templom? A válasz ez: 1681-ben a soproni országgyűlés kimondta, hogy az akkori Nyugat-Magyarországon (amely jóval nagyobb volt a mainál, hiszen ezer éven át a ma Burgenlandnak nevezett terület is idetartozott), tehát ezen a nagy területen az evangélikusoknak csak négy településen lehetett templomuk. Vadosfa volt az egyik. Hogy a 800 (!) személy befogadására alkalmas templom elkészülhetett, az az akkori Sopron vármegyei, mindenek előtt pedig a rábaközi hívek egyházhűségének és áldozatkészségének köszönhető. Ekkor és így lett a kis Vadosfa a rábaközi evangélikusok hitéleti központja, ahova kb. negyven faluból ─ tehát nem csak a szomszédból ─ jártak a hívek.

A templom 1911-re életveszélyes állapotba került. Az egyházközség közgyűlése új templom építése mellett döntött. Máig hatóan példás volt  (betűrendben mondom) Gyóró, Kisfalud, Magyarkeresztúr (akkor még Tót-Keresztúr), Mihályi, Potyond, Vadosfa és Zsebeháza  gyülekezeti tagjainak a hozzáállása, áldozatkészsége és áldozatvállalása. Az első kapavágás 1912. február 28-án volt, az első téglát március 19-én helyezték el, s a megszakítás nélkül folytatott építőmunka eredményeként ugyanazon év október 10-ére készen állt az új templom, a mi templomunk, amelynek jubileumát most ünnepelhetjük.  

A templom a maga valóban szép kivitelezésében gyorsan ismertté vált, s nem véletlen, hogy „rábaközi lutheránus katedrális”-ként kezdték emlegetni ─ nyilván azért is, mert az evangélikus templomok erre felé nem szoktak kiugróan nagyok, szemet szúróan látványosak lenni. 1913-ban joggal írta az akkori lelkész, László Miklós: „Gyülekezetünk minden tagját örömmel és büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy Istennek dicsőségére ilyen szép, ilyen hatalmas hajlékot emeltünk, amely bizonysága lesz a késő utódok előtt is [hozzáteszem: tehát mi előttünk is!] annak, hogy a harmadik templomnak építői hitbuzgóság és áldozatkészség tekintetében méltók voltak apáikhoz […] Legyen ez a templom […] hirdetője évszázadokon át a lelkiismereti szabadságnak, megszentelt helye Isten lélekben és igazságban imádásának, nevelője a valláserkölcsi életnek, erősítője a hazaszeretetnek Istennek dicsőségére!”

1912-ben 2606 evangélikus egyháztag volt a hét faluban! Nem csoda, hogy a templom  fölszentelésének napján ─ november 10-én, tehát pontosan 100 évvel ezelőtt ─ sokan nem fértek be a templomba. Az új templomot fölszentelő Gyurátz Ferenc püspök dicsérte a hívek „firól fira szálló örökség”-ét, az „alkotó erejű hitbuzgóság”-ot, a templomépítést segítő áldozatkészséget. Payr Sándor, a neves egyháztörténész azt mondta: „íme kész a szent emlék, mely a késő unokáknak is hirdetni fogja az apák erényét”. S hozzátette: „Őseink nehéz viszonyok között nem csak megépítették templomaikat, hanem buzgón  látogatták is”.

Amikor az elmúlt száz évre emlékezünk ─ unokákként, déd- és ükunokákként ─, tisztelettel gondolunk elődeinkre. Mert van miért. Tudjuk persze, hogy a világ közben nagyot változott. Számos jó változás, a szinte elképesztő technikai előrehaladás mellett azonban nem kevés negatív jelenséggel is találkozunk ─ nem csak nálunk, szerte a világon. A már említett „boldog békeidők”-et felforgató háborúk,  rendszer- és ideológiaváltások ugyancsak próbára tették a magyarságot, amely a 20. század nagy vesztese volt. A magyarországi kereszténység Rákosiék hatalomátvétele után az állampolitika rangjára emelt egyház- és vallásellenességgel, újabban pedig a terjedő újpogányság sokféle formában jelentkező támadásával kénytelen fölvenni a harcot.  Néven nevezve: a közömbösség és a közöny eluralkodása, az élet szolgálat-jellegének elfeledése, az önmegvalósítás kultusza, az önzés, a pénz mindenek fölé helyezése, a gyakran önpusztító életvitel egyre jobban kikezdi, gyengíti, bomlasztja és rombolja a közösségeket, a családokat is. Információk és dezinformációk, hírek és álhírek már-már kiismerhetetlen lavinájában fuldoklunk, sokan sajnos mindenféle lelki iránytű és józan tájékozódás nélkül, többnyire nem ismerve ki magukat a valóság, az igazság és a hazugságok, félrevezetések kusza szövevényében. Egyre inkább érezhetők az elsősorban az imént említett okok miatt bekövetkezett általános népességfogyásnak a jövőt közvetlenül is befolyásoló negatív következményei. Látjuk, érzékeljük a gyülekezeti tagság zsugorodását is, melynek nemcsak a népességfogyás, az elvándorlás, gyülekezeti tagok máshova kerülése az oka, hanem bizony az Istentől, az evangéliumtól, az egyháztól való elfordulás is.  Gondoljunk arra, hogy 1912-ben ─ mint említettem ─ 2606  evangélikus egyháztag volt a vadosfai egyházközség hét falujában ─ manapság pedig harmada sincs! S ez a nagy fogyás elsősorban az utóbbi 7 évtizedben következett be. Annyian sem vagyunk ma már, hogy megtölthetnénk ezt a templomot.

1910-ben mintegy 300 evangélikus tanuló járt iskolába, 1940-ben is még 272-en voltak. Amíg nagy számban voltak hittanos gyerekek, volt segédlelkészi állás is a gyülekezetben. 1975-ben azonban a csökkenő gyermekszámra való hivatkozással megszüntették. Az elmúlt 100 évben 2.882 fiatal konfirmálkodott ebben a templomban. Számuk sokáig magas volt. Mindez a múlté. Sőt! 2011-ben az egyházközség több évszázados történetében kirívó negatív újdonságként ─ tudniillik konfirmandus hiányában ─ nem volt konfirmáció (1983-ban a konfirmációs életkor 13 évre emelése, s nem konfirmandushiány miatt maradt el)! S ha az utóbbi öt év adatait összesítjük s elosztjuk a hét falura, kiderül: mindegyik falura minden évben csak 1 konfirmandus jut (1955-ben, amikor a mi évjáratunk tagjai konfirmálkodtak, még 32-en voltunk). Jövőre összesen négy konfirmandus lesz, tehát „fél konfirmandus” jut egy falura. Esküvő 1912-ben annyi volt, hogy elosztva minden hétre jutott volna egy. Idén eddig 105 napra jutott 1 esküvő. 1983-ban és 2011-ben nem volt esküvő. Keresztelésre 1912-ben átlagban 4.5 naponként került sor, az idei adatok szerint 35 napra jut 1.  Ne kerteljünk: riasztó adatok!

Hálás emlékezésünk kíséretében hangozzanak el azoknak a nevei, akik összgyülekezeti lelkészként szolgáltak az elmúlt száz esztendőben: LÁSZLÓ MIKLÓS (1905─1917 között, tehát 12 éven át, ebből 5 évig már az új templomban tartott egyházi alkalmakat),  BÖJTÖS LÁSZLÓ (1918─1953 között, tehát 35 éven át), SÜMEGHY JÓZSEF (1953─1997 között, tehát 44 éven át, de mert kisfaludi segédlelkészként 1945-től szolgált már, a maga több, mint fél évszázados lelkészi szolgálatával a leghosszabban szolgáló lelkész az összgyülekezet hosszú történetében), RÁC DÉNES és RÁC DÉNESNÉ (1997─2007 között, tehát  10 éven át) és MIHÁCSI LAJOS (2007-től, egy év megszakítással) végezte, illetőleg végzi gyülekezeti szolgálatát.

A Nyugat-dunántúli evangélikus egyházkerület történetét feldolgozó könyvből idézek két mondatot: „Sümeghy [József] lelkész hosszú szolgálati ideje alatt nagy társadalmi változásokat ért meg hazánk, s hatása mélyen érintette gyülekezeteinket is. Lélekszámuk a gondos lelkipásztori munka ellenére is számottevően csökkent, de ennek ellenére is folytak építkezések, renoválások, amelyek a lelki erősödés alkalmainak biztosítására hivatottak” (II, 558). Aki nem volt részese, nem is tudja, hogy a prózai megfogalmazású, semleges sorok mögött milyen ok-okozati összefüggések húzódnak meg. Mi, idősebbek jól emlékszünk a Rákosi- és a Kádár-rendszernek a valláshoz és az egyházakhoz való viszonyulására, az akkori légkörre és intézkedésekre, a hittanoktatás különböző módszerekkel folytatott visszaszorítására, a templomba járásról való leszoktatás változatos módozataira. Ám hogy annak idején, a megfigyelések, a különböző kényszerítések világában Böjtös László és Sümeghy József belül mit élt át, csak ők tudnák megmondani. Ehhez a korhoz kötődő szomorú esemény volt,  hogy Vadosfáról, felesége szüleinek a lakásáról hurcolták el Böröcz Sándor evangélikus lelkészt, akit ─ miután hazatért éveken át tartó, kényszermunkával súlyosbított szibériai fogságából ─ kizártak az egyházi szolgálatból.

Ezeknek a tényeknek az ismeretében még inkább hálával gondolunk ezen időszak lelkészeire, akik bizony nem ritkán sanyarú körülmények között, mégis tántoríthatatlan hűséggel és odaadással végezték szolgálatukat a jó hír, az evangélium hirdetőiként s a szeretetközpontú minőségi élet követendő eszményének közvetítőiként.

Jó emlékeznünk arra, hogy bár nem kevés nehézség árán, de volt templom-, illetőleg imaházépítés: Zsebeházán 1951-ben, Potyondon 1964-ben, Magyarkeresztúron 1996-ban, Kisfaludon 1997-ben. S  templomfelújításra került sor Vadosfán 1981-ben és idén, Mihályiban 1989-ben és idén, Zsebeházán pedig 2003-ban.

Szívesen emlékezünk az egyháztagok nagy részének hűségére, a helyi egyházi közügyekben ─ például bárminémű tisztségviselőként: gondnokként, felügyelőként, presbiterként, orgonistaként  ─ való tevőleges közreműködésére,  a templomépítések és -felújítások, illetőleg a rendben tartás során tanúsított munkájára, segítségére, és arra, hogy amikor a szükség úgy hozta, adakoztak és adakoznak is. Ahogy tették az elmúlt hónapokban is, amikor a templomnak a jubiláris felújításáról volt szó. Jó volt hallani, hogy többen is megfogalmazták: „ha eleink képesek voltak templomot építeni, szégyen volna, ha mi 2012-ben a felújításra sem volnánk készek és képesek!” Az előzetes várakozásokat fölülmúló adakozás ─ a befizetett, átutalt pénz meghaladja a 6 millió forintot ─, s a felújítás munkáiban való ismétlődő személyes részvételek ékesen bizonyítják,  hogy ahol a szív megnyílik, ott megjelenik az önzetlen segítés is. Nem volt hiába eleink példája! Maradjon így a jövőben is, nehogy érvényes legyen a Sütő András erdélyi írótól a kisebbségi helyzetben lévő, asszimilációtól fenyegetett magyar nyelvvel összefüggésben megfogalmazott intő mondat: „Mit használ a vaknak, ha az apja látott?” Igen, ne csukjuk be a szemünket, maradjunk látók minden értelemben!

Nem tudunk ebbe a templomba több-kevesebb megilletődés nélkül belépni. A falak őrzik elhunyt szeretteink emlékét is. És ideköt bennünket, ideköti emberek ezreit a számos fölemelő, léleksimogató pillanat, óra, ünnepélyes alkalmak sora, s mindenek előtt az istentiszteletek, mert azok mindig ünnepi alkalmak is, a jó hír hallásának, a lélek feltöltekezésének színterei. Szólt és szól szép hangján az orgona, szállt az ének ─ sajnos újabban egyre kevésbé száll. Mennyi jóra nevelő, megszívlelendő tanítás hangzott el! A konfirmáció napján együtt énekeltük: „Ma újra hűséget fogadok”. Sorra hangzottak el a konfirmációi igék, mint például: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben!”  Vagy: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” Ugye emlékszünk? Emlékezzünk, s ne csak most, ezekben az ünnepi percekben! Ha így lesz, akkor pontosan fogjuk tudni, miért nem lehet megilletődés nélkül belépnünk ebbe a templomba.

Tisztelt Ünneplők! A megemlékezés sosem a múltnak szól. Mindig a jelennek, hogy segítsen a jövőt alakítani. A vadosfai egyházközség elmúlt 100 évének a legfontosabb üzenete számunkra abban a példában rejlik, amit eleink örökül hagytak ránk. Hogy nehéz körülmények között is lehet és érdemes megtartani a hitet, a reménységet, a hűséget. Életemben először Sümeghy Józseftől hallottam a templomlátogatók számának folyamatos zsugorodása miatt megfogalmazott  keserű véleményét, hogy ─ idézem ─ „a templomajtókat már nem kívülről zárják be, hanem belülről”. Igen, kérdések szegeződnek lelkiismeretünknek. Például: miért nem járnak az iskolások templomba? Miért nem viszik el őket a szülők, a nagyszülők? Talán rosszat hallanának a templomban? Vagy mert a felnőttek egy része még mindig elhiszi azt az ostobaságot, hogy tudományos alapon nézve nincs Isten? Egyáltalán: miért gondolják sokan, hogy nekik nincs szükségük a jézusi iránytűre, szeretetprogramra?  Arról nem is beszélve: hogyan utasíthatnak el valamit, amit nem vagy csak felületesen ismernek?

Az elmúlt évszázadokra gondolva, eleink üzeneteként, testamentumaként azt a tanulságot fogalmazhatjuk meg ─ s ez ennek a mai szép ünnepnek akár egyik mottója is lehetne mindannyiunk, tehát a gyülekezetek és minden gyülekezeti tag számára ─, hogy miattunk nem záródhat be az ajtó! Mert mi nem zárjuk be sem kívülről, sem belülről a templom ajtaját! 


DSC_0152.JPG

Adámi Mária felvételei az ünnepségről

Pintér András felvételei az ünnepségről

Szabó Endre felvételei az ünnepségről

A templom a felújítás után (Pintér András felvételei)

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
Istentiszteletek

Napi ige

Válaszoljon beszédedre nyelvem, mert minden parancsolatod igaz. (Zsolt 119,172)

Konfirmációi tablók 1954-től napjainkig

Konfirmációi tablóképek 1954-től napjainkig

Ha van valakinek fényképe a hiányzó időszakok valamelyikéről, kérjük, juttassák el a lelkészi havatalba, vagy küldjék el beszkennelve, .jpg formátumban a vadosfa@lutheran.hu címre.

« 2017. december »
december
VHKSzeCsPSzo
12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31
1%